Erdélybe!!!
Amikor tavaly év végén kiderült, hogy megnyertük a Határtalanul pályázatot, és kilátogathatunk pár napra Erdélybe, izgatott lettem és nagyon örültem. Ezért a nyár végi készülődés most nem csak az islolakezdésre, hanem a külföldi utazásunkra is fókuszált. „Külföld,” ahol a saját kultúránk talán sokkal jobban megjelenik, mint nálunk, magyarul beszélnek, énekelnek és tanulnak az emberek? Persze nem mindenki, de Székelyföld nagyrészt magyarlakta terület. Ezzel a gondolatmenettel indult az utazásom, ami a hajnali 5 órai induláshoz képest kissé abszurdnak tűnhet. Utazás közben megkaptuk az útikalauzunkat, rajta az összes megállóval és azok rövid ismertetőjével, ami a sok-sok Hargita megyei helyszínnel megdobogtatta a szívem! Furcsa volt látni, hogy a sok álmos szempár közül talán csak az enyém éber, annak ellenére, hogy 3:45-kor keltem aznap. De nem bírtam nyugodni, vártam, hogy mikor láthatom meg végre a hegycsúcsokat a távolban…
Nyitórendezvény
És nem volt hiába a várakozás, hiszen szeptember 4-én 10 óra után nem sokkal átléptük a magyar-román határt, és folytattuk utunkat a Partiumon keresztül. Ez a terület az alföld része. Nekem személy szerint nagyon rossz volt látni, hogy annak a pusztának a folytatását csatolták el tőlünk, ahol én is felnőttem. Átutaztunk Nagyszalontán, Arany János szülőföldjén, ahol tanárunk a buszból megmutatta nekünk a Csonka-tornyot, ami a török támadások előtt épült, majd ll. Rákóczi György kérésére lerombolták, hogy a törökök soha ne tudják bevenni. Sajnos Arany szülőházát nem láthattuk, viszont emlékszobrát megpillanthattuk a főút mentén. Majd Nagyvárad mellett haladtunk el: Bihar megye székhelye a Partium legjelentősebb városa. Nem sokkal ezután odaértünk első megállónkhoz, a Királyhágóhoz. Amilyen hosszúnak tűnt az oda való feljutás, a látvány annál elképesztőbb és gyönyörű volt! Erdély kapujának is hívják a Királyhágót, és érthető okból nevezik így, hiszen a Réz-hegységen keresztül Kalotaszegen át eljutunk Kolozsvárra, Kolozs megye székhelyére, ami a második megállónkat is jelentette. Késő délután értünk oda, így mindenki fáradt volt és tompa a sok utazástól, de azért többségében megpróbáltunk odafigyelni az idegenvezetőnkre. Először a főtérre sétáltunk, ahol Mátyás szobrát néztük meg, amely a győztes királyt lovon ábrázolja hadvezérei körében. A szobor a milleniumi ünnepségekre készült, Fadrusz János tervei alapján. Ezután a Szent Mihály-templomba mentünk, amely egy, a 14-15. században épült gótikus stílusú épület, a második legnagyobb alapterületű Erdélyben. A látvány gyönyörű volt a templom belső terében, az aranyos oltártól a rózsaablakokon keresztül minden egyes festményen át, amely a falakat ékesítette. Ezen kívül jártunk Mátyás szülőházánál is, és megnéztük a Babes-Bolyai Tudományegyetemet és a Báthory István Líceumot is. A városnézés után aznap már csak Torockón álltunk meg, ahol a szálláshelyünk is volt. A parasztház, ahol az éjszakát töltöttük, a Székelykő alatt állt. A Székelykő elnevezés a tatárjáráshoz vezethető vissza, ugyanis ott tartóztatták fel a székelyek a tatárokat, és ennek fejében megkapták a várat és annak környékét. Nagyon kedves emberek fogadtak minket, akik meleg vacsorával és szállással vártak, és ennél több nem is kellett a hosszú utazás után.
1. nap
Szállásunk Ivóban
Másnap reggel korán keltünk, hiszen 9 órára a tordai sóbányához kellett érnünk. A bánya 120 méter mély, amelynek első méterein megismerkedtünk a sóbányászat folyamatával. Itt már érződött a hideg és sós levegő. Lejjebb mentünk, míg egy óriási erkélyhez érkeztünk, ahol le lehetett látni a sóakna mélyére. A látvány elképesztő volt, só, só és só mindenütt, ami fekete, fehér és szürke színben pompázó falakat jelentett! Idegenvezetőnk eddig kísért, hiszen innentől már csak tizenhárom emeletnyi lépcsőzés volt hátra. De megérte, mert ahogy leértünk, rengeteg lehetőséggel álltunk szemben: biliárdozhattunk, csónakázhattunk, ülhettünk óriáskerékre, és mini-golfozhattunk, miközben tulajdonképpen sóterápián vettünk részt. A sóterápia egyébként például jótékony hatással van az asztmásokra, allergiásokra, növeli az immunitást. Amikor már kiélveztük a látványt és kellően átfáztunk, összeszedtük magunkat és fellépcsőztünk vagy lifteztünk a felszínre. Ezután folytattuk utunkat Szovátára, ahol a Medve-tavat és környékét fedeztük fel. A Medve-tó a világ legnagyobb heliotermikus tava. Ez azt jelenti, hogy a tó sós vize nem elegyedik a befolyó édesvízi patakok vizével a kisebb sűrűsége miatt, hanem egy felső vízréteget képez, ami üvegházhatást hoz létre, ennek következtében pedig akár 80°C fokra is felmelegedhet. Emiatt a város üdülőhely is egyben, sőt, a víz annyira jót tesz az egészségnek, hogy állítólag még a meddőséget is gyógyítja. De a tavat körbejárva még fekete iszapot is fellelhettünk, aminek szintén gyógyhatása van, ezt kipróbálva többen (például én is) iszapos arccal, kézzel vagy orral folytattuk tovább az utazást. Korondra érkezvén először a sóvágónál ismerhettük meg a só feldolgozásának folyamatát, felhasználásának sokféleségét, majd a főút mentén nézelődhettünk és vásárolhattunk a korondi kirakodóvásárban, mely tele volt kerámiával, szőnyegekkel és kosarakkal, de akadtak ott rózsalekvárok, csokik, szörpök és kürtőskalács-árusok is. Itt nem töltöttünk olyan sok időt, viszont az annál tartalmasabban telt. Farkaslakán álltunk meg legközelebb, ahol Tamási Áron sírját koszorúztuk meg, majd elénekeltük a székely és a magyar himnuszt. Ezután Szejkefürdőn Orbán Balázs sírját látogattunk meg, ahová székelykapukon keresztül visz az út. Orbán Balázst nevezik a „székely Széchenyinek”, őt tartják a legnagyobb székelynek, hisz annyi mindent tett szülőföldjéért. A koszorúzások után Ivó felé vettük az irányt a szálláshelyünkre, ahol az elkövetkezendő három éjszakát töltöttük, 8 személyes faházakban. Külön felhívták a figyelmünket arra, hogy este tilos kimennünk, hisz medvék lehetnek az udvaron!
2. nap
Másnap a reggeli után az utazásunk egyik csúcspontja következett, méghozzá a Madarasi-Hargita, a székelyek szent hegye. Az utat egy darabig „traktorszekereken” és kocsiplatókon tettük meg, utána pedig felmásztunk a csúcsra. A köves, néhol vízfolyásos, sáros és csúszós úton is gyorsan haladtunk felfelé, hiszen annyira vonzott a kilátás, hogy képtelenség volt megállni. Fent egy turult ábrázoló szobor, keresztek, kopjafák, koszorúk és kövekből kirakott feliratok szépítették a csúcsot. A kilátás a Kárpátok vonulataira lenyűgöző volt, a hegyek és a fenyőfák szinte a végtelenségig láthatóak voltak minden irányban. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy pont ezen a helyen helyezhettem el koszorút két osztálytársammal, miközben a székely és a magyar himnuszt énekeltük. Az út lefelé már nem volt annyira gyors, viszont már mindannyian éhesek voltunk, így el kellett indulnunk. Ebéd után Székelyudvarhelyre utaztunk, ahol helyi idegenvezetőink segítségével megismerhettük a várost. Székelyudvarhely már az 1300-as években is ’Uduar’ néven volt ismert, Nagy Lajos király vezetésével itt ülésezett az első székely nemzetgyűlés. A főtér téglalap alakú, amiből főutak, majd utcák nyílnak. A főtértől nem messze a Tamási Áron Főgimnázium és a „neveldék” épületei állnak, illetve emlékszobrok, turistáknak szánt boltok és kávézók találhatók. Itt volt egy kis időnk sétálni, beülni valahová kávézni és szuvenírt vásárolni. Ezután visszautaztunk szálláshelyünkre, ahol úgy láttuk, hogy előző nap még ép ajtónk másnap már nem volt az, mert egy medve kopogott be rajta!
3. nap
A negyedik napon Csíkszeredán álltunk meg elsőként, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumba látogattunk el, ahol egy gyönyörű, templomszerű díszterembe vezettek bennünket. Itt az igazgató röviden bemutatta az iskolát, mesélt az oktatás sajátosságairól. Romániában a jegyeket 1-től 10-ig adják, és 5 alatt már bukásnak számít az osztályzat. Azt is megtudtuk, hogy ott az érettségit író diákok termei be vannak kamerázva, azaz ha csalsz, akár fél év múlva is elvehetik az érettségidet, hisz a felvételek visszanézhetők. Megtudhattuk azt is, hogy a legnagyobb nehézséget az jelenti az ottani diákoknak, hogy románul, angolul és németül is tanulniuk kell egyszerre. Csíkszeredáról is mesélt az igazgató úr, főként az időjárásról: télen a hőmérséklet akár -30°C fokra is lesüllyedhet, viszont szinte folyamatos a szélcsend. A csíksomlyói kegytemplomnál álltunk meg legközelebb, ahol a templom látványvilága lenyűgözött bennünket az aranyozott díszítéssel, festett üvegablakokkal, pompával. Az ott lévő Mária-szoborról azt mondják, hogy csodákra képes: ha kívánsz valamit, elmondod a Máriához szóló imádságot és megérinted a szobrot, a kívánságod teljesülni fog. Az oltár egyik oszlopán megpillanthattuk azt az aranyrózsát is, melyet a pápa ajándékozott a templomnak 2019-es látogatása során. Továbbmenvén megemlékeztünk a madéfalvi veszedelemről. Ez egy borzasztó történet, hiszen 1764-ben egy éjszaka alatt több mint 200 székely embert mészároltak le az osztrákok csak azért, mert meg akarták tartani hagyományaikat és kiváltságaikat a hadviselésüket illetően. Ezután a Békás-szoroshoz utaztunk, ahol sétánk közben a tájat csodáltuk: a fejünk fölé magasodó óriási sziklákat, amelyeken mindenhol fenyőfák nőttek és vízesések ömlöttek a sebesen zúgó Békás-patakba. Hosszú sorban követtük a patak útját, ami egy vásár mellett is vezetett, itt szuvenírt vásárolhattunk. Ezután visszabuszoztunk a Gyilkos-tóhoz, ahol egy büfében a világ legfinomabb kürtőskalácsát lehetett kapni (legalábbis szerintem). Miután körbejártuk a különleges látványt nyújtó tavat, visszamentünk szálláshelyünkre, és hamar le is pihentünk, hiszen másnap kora reggel kellett kelnünk.
4. nap
Reggeli után elbúcsúztunk ivói szálláshelyünktől, majd útnak indultunk haza. Útközben megálltunk Fehéregyháza mellett, azon a helyen, ahol Petőfi Sándort utoljára élve látták. A koszorúzás után itt nyitottuk meg a Petőfi-emlékévet. Ezután már csak Aradon szakítottuk meg utazásunkat, hogy lerójuk tiszteletünket a vértanúk előtt: az 1849. október 6.-i kivégzések helyszínén felállított emlékműnél elhelyeztük a megemlékezés koszorúját. Sajnos több megállót már nem engedett meg szoros időbeosztásunk, viszont a kilátást órákon keresztül élvezhettük a buszból, hiszen láthattuk a Fogarasi- és a Szebeni-havasokat, és „magos” Déva várát is, ami még messziről is tekintélyt parancsolóan bámult vissza a domb tetejéről. A visszaút kissé keserűre sikerült, hiszen háromszor álltunk dugóban, és így a tervezettnél később értünk haza. Összességében kimerülten és fáradtan értünk haza a sok utazás, sok élmény és sok információ hatására…
5. nap
Zárórendezvény
És hogy milyen volt Erdély? Nem igazán olyan, mint egy átlagos külföldi utazás, sőt, én úgy éltem meg, mintha hazamentem volna! Nem éreztem magam egyedül, nem voltam idegenek között, mert úgy éreztem, hogy hozzájuk akarok tartozni, hozzájuk kell tartoznom! A székelyekhez, akik ennyi idő után is állhatatosan kitartanak szülőföldjükön és nem hagyják el otthonaikat, akik a kultúránkat és hagyományainkat őrizve élik mindennapjaikat, és nem megtörve az anyaországgal való elszakadástól büszkén viselik a magyar nevet!
Végső soron a tanulmányi kirándulás elérte a célját, hiszen rengeteg élménnyel gazdagodtunk, viszont az Erdélyben töltött időt nem nevezném elégnek! Sőt, azt hiszem a hazatértünk nem az utazás lezárása, hanem egy újabb nagy utazás tervezésének a kezdete. Erdély visszavár!
/Hargitai Emma Hajnalka 11. A/
(Gyönk, 2022 szeptember)
